Furcsaságok, amiket láttam

Zavaros idők Hong Kongban

Megpróbáltam kiházmozni, mit mond, de sajnos úgy beszélte az angolt, mint aki épp szopogat egy nagyobbacska kulcscsomót. Az első ország volt, ahol sem taxi, sem egyéb segítség. Egyedül kellett eltalálni mindenhova. Küldtek ugyan egy címet angolul és kínaiul, de a kínai karakterek kis kockákként jöttek át, tovább bonyolítva a helyzetet. Nem mintha én el tudtam volna olvasni, de mutogatni nagyszerű lett volna. Hirtelen megakadt a szemem a metrótérképen. Kivettem egyet a tartóból, rámosolyogtam érthetetlen barátomra, felmutattam a térképet és magára hagytam. Sokáig bambultam a metrótérképre és próbáltam kisilabizálni, hogy hol vagyok és merre is kell mennem. Szerencsére elég hamar rájöttem, - mérsékelten éles logikám segítségével - hogy a reptérről csak egy út vezet kifelé. A metrókocsik szűkek voltak és alacsonyak. Ők nagyszerűen elfértek benne, de nekem ettől klausztrofóbiám támadt. Vegül megérkeztem a célállomásra. Volt közben persze egy átszállással kombinált anyázás és eltévedés, de azt nem részletezem. A helyiek is csak egy ismeretlen nyelven magában beszélő őrültet láttak, aki össze vissza rohangál az állomáson. Kiléptem az utcára és megcsapott az édesített sült disznó illata. A kínai konyha válasza a Magyar közmondásra. Édes disznó wokkal álmodik. Mire minddennel végeztem és elfoglaltam szállodai szobámat, eleredt az eső. Ennyit a városnézésről - gondoltam - és vértanúi arccal befordultam a szálloda melletti bár ajtaján.
Másnap reggel még mindig esett. Az első újságárusnál ráböktem egy napilapra.
- Azt kérem.
Meglepődött.
- Az kínai.
- Na és? Nem a kormánypropaganda érdekel, hanem hogy vastag. Nincs esernyőm.

A megbeszélés persze írtó unalmas volt. Vadul csilingeltek kantoniul órákon keresztül, csak néha szakítva meg pár angol kérdéssel hozzám. Ráadásul még netezni sem tudtam, mert az én laptopom képernyője volt kivetítve. Állandóan felpattantak, odaszaladtak a falhoz és vadul magyaráztak mutogatva. Néha el elkaptam egy-egy szót, amit angolul ejtettek ki, de sem összefüggőbb sem érdekesebb nem lett a történet. Végül az egyik kínai átváltott angolra és rám nézve teljes komolysággal ennyit mondott.
- Akkor ez mindenkinek érthető, mehetünk tovább.
- Aha. Melyik oszlop nevét változtassam meg csingre? - morogtam.
Ezt unalmamban készítettem. Dohánygyár, adattárház megbeszélés:



Egyébiránt már az első nap rájöttem, hogy a hely külleme ellenére nem ázsiában vagyok. Ezek kicsi, ferde szemű angolok. Mindenütt sorban álltak, a mozgólépcsőnek csak a jobb oldalát használták, a bal oldal fenn volt tartva az express utasoknak, akik siettek. Már ide is betüremkedtetek nyavajás nyugateurópaiak kiáltottam és nekiálltam magyarosan furakodni.

Vietnám kettő - a Dong visszavág

Újra olcsó sör! Csuhaj! - kiáltottam, majd elfelejtettem pénzt vinni magammal. Egész pontosan az történt, hogy dugóba keveredtem a reptér fele és nemhogy pénzt váltani, de elérni is alig tudtam a gépet. Aztán még álldogált fél órát a betonon a repülő, aminek rém örültem. Most vagy engem szivat valaki, vagy engem szivat valaki. Nem gondoltam, hogy bármi probléma lehet, hiszen maláj ringli volt nálam dögivel, majd Vietnámban váltok. A második pofont akkor kaptam, mikor kiderült, hogy valami agyament gazdasági ok miatt a ringlivel nem lehet országon kívül kereskedni. Kezdtem csuklani és vésztervet készíteni. Semmi gond. A szobát fizetik, mindent ahoz iratunk. Aztán van pénzünk két sörre a múltkorról. A harmadik pofon a hotelban ért. A szobát ugyan fizetik, de minden más költség engem terhel. Hukk. Ennek kezd "felesetréfa" íze lenni. A vészforgatókönyv ekkor így állt: Reggelit adnak, ebédelni valószínűleg elvisznek valahova és mindkét estére jut egy-egy sör. Nem valami sok, de ennél jobb jelenleg nincs. De hogy folytatódjon a szerencsesorozat, másnap megkértek, hogy maradjak egész hétre. Semmi gond mondtam, miközben a fogcsikorgatást alig lehetett hallani. Este lementem a közeli bárba vész-vésztervet készíteni. Tehát van pénzünk két sörre, ebből kell kiindulni. Igen azt kérek. Tehát van pénzünk egy sörre, ebből kell kiindulni. Reggelit adnak, ebédelni elvisznek, estére meg kell keresnem valami balekot, aki meghív vacsizni. Igen azt kérek. Tehát nincs pénzünk, ebből kell kiindulni. Kikacsáztam a bárból. Megállt mellettem egy moped két csajjal.
- Lányt? - kérdezte a sofőr.
- Nekem a motor tetszik. - mondtam, majd előhúztam mindkét zsebemet. - Az orrmányát nem mutatom meg.
Pár másodpercig döbbenten néztek, hol rám, hol a nadrágomra, majd a elhagyták a helyszínt. Kíváncsi vagyok mennyivel hamarabb esne le, ha helyi lettem volna.
Másnap megjelent a projektvezetőm.
- Hong Kongot is meg kellene beszélnünk.
Magamban szélesen elmosolyodtam. Bejöttél a csőbe hapsikám.
- Egész nap el vagyok havazva - mondtam miközben vadul kattingattam az egérrel. - De este egy sör mellett megbeszélhetjük.
- Oké, benne vagyok.
- Jó de te fizetsz, hiszen te akarsz este is dolgozni.
- Hehe, rendben.
Na egy este kipipálva. Közben körbenéztem a szobában ragadozószemmel. Ki lesz a következő áldozat? Másnap szerencsére megérkezett egy új kolléga.
- Mit lehet itt esténként csinálni? - kérdezte.
Vigyorogtam.
- Csakhogy ne legyél olyan kis elveszett, ugyan sok a dolgom, de este megmutatom neked, hogy mi mindent lehet itt csinálni.
Nem győzött hálálkodni a szerencsétlen, hogy eszement sok dolgom ellenére is hajlandó vagyok vele foglalkozni. Asszem ez a marketing.
Csütörtökön már csak egy egyszerű, "Nincs kedve mindenkinek elmenni együtt kajálni valahova, hamár ez az utolsó esténk itt." kérdést kellett feltennem és meg volt oldva a hét. Pénteken a repülőn adtak kaját.

A legyőzhetetlen Wu Tang

Azt mondják, ha fejben elveszted a meccset, akkor vége. Nagyjából igaz is, kis kiegészítésekkel. A HP meghívott a nagy éves banzájukra, ahol egy sor mókás dolgot lehetett művelni. Fel lehetett mászni dolgokra, le lehetett csűszni dolgokról és természetesen le is lehetett dolgokról esni. Számba vettem a lehetőségeimet, majd mindet kiköptem. A legtöbb játék arról szólt, hogy mennyire gyors, vagy ügyes vagy. Sejtettem, hogy ezek közül egyikben sem leszek nagy kihívás a helyieknek. Végül a szumó mellett döntöttem. Az a nekemvaló. Persze nem az eredeti japán, hanem a gumiruhás, beöltözős tipus. Aztán persze kiderült, hogy bár az élmezőnybe tartozom, korántsem én vagyok a legnagyobb. De sebaj, majd a taktikára alapozunk. Ebéd után végre sorra kerültem. Két apró termetű kínai segített beöltözni. Oké, bal lábat oda, jobbat ide. A beöltözés végén az ember hason fekszik, mozgásszabadsága arra elég, hogy idétlenül kalimpáljon. Cserébe viszont remekül lehet segítségért kiabálni. A két segítőm megpróbált talpra rángatni. A köztünk lévő súlykülönbség azonban közbeszólt. Először azt éreztem, - mivel látni csak az alkalmi tatamit láttam - hogy hirtelen megrántanak felfele. Aztán a bal oldalamon a húzóerő megszűnt, a kis Csing taknyolt. A jobb oldalon azonban maradt, így én félkörös zuhanásba kezdtem, magammal rántva a Csenget. Don Quijote újra hason, a két Sancho Panza a környéken elszórva. Én egyedül képtelen voltam felállni, úgyhogy csak abban reménykedtem, hogy egyik Sanchoban sem okoztam semmi maradandó károsodást és hogy nincsennek alattam. Ebben a hacukában meg sem érzem, ha véletlenül agyonnyomtam valamelyiket.
- Hozzatok egy emelőt! - kiabáltam - Vagy egy katapultot!
Nem hallgattak rám. Újból nekiveselkedtek. Ezúttal szerencsére kicsit szervezettebben csinálták. Ez abból látszott, hogy elszámoltak kínaiul háromig. Jit-ör-szán, és hopp már talpon is voltam. A küzdőkör közepére totyogtam. Ekkor vettem észre, hogy az ellenfelem még nálam is bénább és a beöltözés résznél jár. Leginkább úgy, hogy ketten tuszkolják befele, ő pedig kapálózik és ezzel ellenerőt generál.
- Engedjétek el, had szaladjon ha fél. - mondtam és szumósan toppantottam a lábammal. Aztán megpróbáltam talpon maradni.
Végül az ellen szerencsésen beöltözött és farkasszemet néztünk egymással. Ebben leginkább én jeleskedtem, mert az ellennek két számmal nagyobb sisakot adtak és belecsúszott a szemébe. Megadták a start jelet a csata kezdetéhez. Megpróbálom rekonstruálni a történteket. Kicsit nehezen megy, mert az első lépés után már éreztem, hogy hülye ötlet volt, meg máris elfáradtam. Az ellenfelem óvatosan kezdte az első kört. Körözni kezdtünk egymással szemben. Aztán éreztem, hogy ez a lehető legnagyobb hülyeség, mert minden egyes lépéssel egyre jobban kifáradok. Be kell fejezni a küzdelmet, amilyen gyorsan csak lehet. Rohamra indultam. Az ellenfél betámasztott, majd lepattant rólam. Körön kívül volt, egy null ide. A mecs két pontig tart, úgyhogy még egy hátra volt. Itt már nem óvatoskodott a csóka, minden energiáját bevetve nekemrontott. Oldalt léptem. A fickó embertelen robajjal bezúgott a nézőközönségbe és lekaratézott egy kisszéket. Végre megszabadulhattam a hacukától. Kezdtem nagyon kényelmetlenül érezni magam benne. De sajnos győzelmemnek hála továbbjutottam a következő fordulóba. A második meccsem kísértetiesen hasonlított az elsőre. Kivéve talán, hogy Csing és Cseng nagyobb tapasztalattal rángattak talpra és az elenfelem mindkétszer rögtön az elején rohamra indult. Az első esetben lepattant, a másodikat meg nem vártam be, csak léptem egyet oldalt. Most viszont a lábamat otthagytam. A közönség már rutinosan dobálta vissza a sorai közé ékelődött birkózókat. A harmadik kört viszont már szerettem volna feladni. Mindenhonnan folyt rólam az izzadtság, alig kaptam levegőt abban a nyamvadt ruhában. Az volt a nagy ötletem, hogy megállok egy helybe, aztán ha lepattan rólam nyertem, ha meg nem akkor veszítek és mehetek haza sört inni. Az ellenfelem ötlete a körkörös megközelítés volt. Bal oldalra kitért, majd onnan rohamozott. Mivel én nem mozdultam egy tapodtat sem, nem is nagyon láttam hol van. Csak azt éreztem, hogy valaki meglök balról. Látatlanban visszalöktem. A közönség éljenezni és tapsolni kezdtett, úgyhogy mégiscsak meg kellett mozdulnom, hogy lássam mi folyik. Legújabb áldozatom a hátán feküdt és teknősbékát játszott. El sem akartam hinni, hogy ennyire könnyen ment. A második kör a szokásos roham, oldallépés jegyében telt, annyi különbséggel, hogy a lépés nem sikerült elég nagyra, így az ellenfél nekivágódott az oldalamnak és irányt változtatva a közönség egy kevésbé rutinos részébe csapódott, maga alá temetve egy maláj lányt. Nem valami sok, de nevezhetjük testi kapcsolatnak. Hála utolsó ellenfelem bénaságának a döntőben találtam magam. Már az előző meccset sem nagyon akartam, de ezt meg pláne nem. A kinézetem leginkább egy trópusi hajléktalanra emlékeztetett és úgy vettem a levegőt, mint Darth Vader. Kfííííí-kfúúúúú. Én vagyok az anyád Luke. Belerogytam a ruházatba és hagytam, hogy a két segítő intézzen mindent. Ellenfelem már a legelején úgy pofánvert, hogy nem láttam semmit és folyamatosan azon gondolkoztam, hogy miért nem adnak sört. Nekem az kell. Vakon kigyalogoltam a ringből. Elméletileg az ellenfél lökdösött, de azt nem nagyon éreztem. Második forduló. A terv az volt, hogy a szokásos oldalt lépek helyett hátra fogok lépni és ha a csóka még lök is rajtam egy-kettőre kint vagyok a ringből. A terv majdnem működött is, annyi különbséggel, hogy az ellenfél annyira meglepődött a deffenzív hozzáálláson, hogy elfelejtett meglökni.
-Sőőőőőőőőr - kiáltottam, kirohamoztam a ringből, megszabadultam a hacukától és hívtam egy taxit. A sofőröm öt percig csak röhögött a kinézetemen, én pedig közöltem vele, hogy gyorsan és bolt.

Kínai kajálda kettő (Tom-yam visszavág)

Mozgok még egy kicsit a helyi kajáldák körül, egyrészt mert európai gyomromat érik megpróbáltatások, plusz itt központi kérdés az étel, hisz inni viszonylag ritkán isznak és akkor is csak keveset. Nekik persze az soknak számít, de olyankor szoktam őket kedvesen megmosolyogni és kikérni a következő kört, immár csak magamnak.
Egyébként nem tudom, hogy szivatni akarnak, vagy csak egyszerűen büszkén mutogatni a konyhaművészetüket, de ez már a második eset, hogy hirtelen jobb dolgom is akadna, mint ebédelni. A tegnapi csiliszószos kaland után mindenesetre új vizekre eveztünk.
- Szereted a csípőset?
- Persze. - Odalent nem érzek semmit, a többit meg elviselem. Még nem gyanakodtam, pedig jobban tettem volna. Kis kínai kajálda, a szokásos szagokkal. A választék a következő: curry-s tengeri bizbazok és tom-yam tengeri bizbazok. Ezen kívül még lehetett választani, hogy kis vagy nagy adagot szeretnék enni. Az étlapon mindkét kaja mellett három kis piros paprika figyelmeztetett, hogy ez kemény lesz. 12 menet kiütésre, álló rászámolás nincs.
- Nem vagyok túl nagy curry rajongó.
- Akkor egyél tom-yamot.
- Asszem ma kizárásos alapon választok.
A tom yam az savanyú. Mivel tengeri herkentyű, így nekem büdös is. Ha ezt a kettőt összerakjuk kijön valami olyan förmedvény, amit otthon a köjál anélkül öntene a csatornába, hogy különösebben vizsgálódna. Ráadásul annyira csípett, hogy úgy éreztem visszaégett a nyelvem a garatomig. A csili miatt egy idő után sem szagot, sem ízt nem éreztem. Nyugodtan falatoztam. Aztán hirtelen előkerült egy rózsaszín rákocska teljes életnagyságban. Már hozzászoktam, hogy a farokrészét nem szedik le, azt magamnak kell megoldanom, de ezen ott figyelt az eleje is.
- Ehhez nem csak pótot adtak, itt figyel az egész szerelvény.
- Igen, csak bekapod és letéped.
- Bekapom.
- Igen.
- A fejét.
- Igen.
Pálcikára tűztem a kérdéses vadállatot és szembenéztem vele. Apró, halott gombszemek, két csáp, jónéhány láb. Hogy ennek a bigyónak minden undorító dolga elől van?
- Egyéb megoldás? - A kézzel nyúlkálást mellőzni akartam, mert a kaja leveses volt és nem volt kedvem az ebédet zsírban végigtocsogni.
- Kanállal levágod.
Vázolom a pontos helyzetet. Van előttem egy tál, benne leveses állagú tomyamcsilitengeriherkentyű ízű cuccal. Bal kezemben kanál, jobb kezemben evőpálcikák, köztük a rák, akit magamban Rákelnek kereszteltem. Hova teszem a fejet? Egyáltalán hova teszem, hogy le tudjam vágni a fejet? Úgy éreztem magam, mint egy balszerencsés sorozatgyilkos, akit ráadásul szopat a forgatókönyvíró. Végül odaintettem teng-lenget a pincért és kértem még egy tányért, de már üresen. A helyzet megoldódott. Szagot, ízt nem éreztem, a fejeket pedig vígan gyűjtögettem a kis piros műanyag tálkába. Ehhez később többen csatlakoztak. Aha. Ha kijárom az utat, akkor már kell, mi? Röviden és velősen összefoglalva, a tom-yamot enni olyan, mint Zuzu Petalsszal beszélgetni.

Kalandjaim a fajansz körül (Erősebb idegzetűeknek)

Tegnap este még csak egy vicc akart lenni, hogy a csiliszósz holnap este újra fog csípni. Vagy reggel, ha a kaja nem volt tökéletes. Reggel, miközben elfehéredett arccal kapaszkodtam az ülőkébe már messze nem tűnt annyira viccesnek. Két történet villant az agyamba. Az egyik még otthon történt valamikor februárban - főszerepben a búzasörrel - a másik már itt júniusban.

Első megpróbáltatás
Reggel az Astoria és a Blaha között volt dolgom. Felszálltam a kék metróra és nekiindultam a városnak. A Dózsa Györgyön már éreztem, hogy nincs minden rendben, de gondoltam majdcsak kibírom. A Deákon viszont már le kellett szállnom, hogy keressek egy budit. A hascsikarás komoly doldog. Az ajtók a bal oldalon nyílnak. Semmi gond, ahogy feljövök, rögtön ott egy meki. Bementem és találtam egy darab wc-t, amit nem lehetett bezárni, mégcsak kilincsre sem, mert foszlányokban lógott a zár. No semmi baj - akkora gáz még nincs - irány az Astoria. Átsétáltam és bementem az ottani Mekibe. A wc-k természetesen zárva. Még mindig sebaj, szemben van egy Burger King. Átsétáltam. Itt már útközben akadtak problémáim, többször meg kellett állnom és bámulni ki a fejemből. Odalent az aluljátróban nincs gond, megállsz és nézed az újságárust. A lépcsőn azonban csak a piszkossárga falat lehetett bámulni. Végre odaértem. WC nyitva, de betelepedtek a hajléktalanok. Nagyon hirtelen hagytam el a helységet, ennyire azért nem kell. Ezért volt hát zárva a Meki budija. Mivel megint jobban éreztem magam elindultam a Blaha felé. Útközben újra többször megálltam a hóesést nézni, vagy egy-egy kapualjat. Félúton már erőteljesen gondolkoztam, hogy megyek oda, ahol dolgom van, de sem a "Jó napot kívánok, OJ vagyok XY-t keresem és a wc-t", sem a "Elnézést, üzleti ügyben jöttem és szarni" mondatok nem tűntek túl jó indításnak. Menet közben a kapualjakat kezdtem el vizsgálgatni, hátha valahova beférek. Nincs is annál szebb, mint a hóesésben, kapualjban megvillanó holdvilág. Közeledtem a Blahán lévő Burger Kinghez. Még megvizsgáltam két szürke oszlopot közelebbről és egyszer egy bankautomatát. Beérek a hamburgereshez. Természetesen egy darab vásárló sem volt a helyen, ezért az ott álldogáló szemüveges, pattanásos pali felém fordult, jó hangos "Jó reggelt, miben segíthetek" felkiáltással, fülig érő vigyorral. Én a poklok kínját álltam ki, azon küzdve, hogy egybe maradjon a bélrendszerem, ez meg itt vigyorog. Legszívesebben megütöttem volna, de nem szoktam verekedni és a kezemet sem mertem felemelni, nehogy visszafordíthatatlan károkat szenvedjek.
- Kávétok van? - kérdeztem eltorzult arccal.
- Igen van.
Megint éreztem, hogy nem kellene nagyon mozognom. Rátámaszkodtam a pultra.
- Milyen? -nyögtem, miközben a belsőm megpróbált feltekeredni a májamra.
Elkezdte felsorolni, de nem nagyon tudtam a szavak értelmére koncentrálni.
- Egy habosat kérek. - leginkább csak hörögtem.
Aztán hirtelen jobb lett és újra tudtam mozogni. Megkaptam a kávém, fizettem és lementem az alagsorban lévő wc-hez. Hogy még mindig ne legyen egyszerű a történet az összes wc számkódos volt. Gondolom ez is a hajlékonyak miatt. A falon lévő feliratot böngészve kiderült, hogy a blokkon van a kód. Felmentem a kávémhoz. Ez ugye ilyenkor nem egyszerű. Felfelé mászni a lépcsőn. Kiderült, hogy a blokkot természetesen nem hoztam el. Odaléptem a csókához, aki közben már másokat szolgált ki.
- Megkaphatnám a blokkomat? - megint torzultam. Úgy látszik a beszéd erőteljesen negatívan hat ilyenkor.
- Épp most dobtam ki.
- Nagyon fontos lenne.
Ekkor csillant meg az éretelem a szemében először. Megmondta a kódot - 1234, trükkös - én pedig újra letotyogtam a pincébe.

Második megpróbáltatás
Az első két hét többek között azzal is telik, hogy az ember nem megy huzamosabb ideig olyan környékre, ahonnan messze van a wc. Az alapszabály, hogy - ha szem elől is téveszted - mindig tudd az utat és legyen sprint távolságon belül. Ezeket a tényeket figyelembe véve bolyongtunk az egyik bevásárlóközpontban, majd futásnak eredtem. Berobbantam az egyik kabinba, majd dolgommal végezve körülnéztem. Nincs papír. Volt ugyan egy gumicső, aminek a vége késsel le volt vágva - itt ezzel intézik - de valahogy nem éreztem, hogy el kellene sajátítanom a használatát. Az agyamban felsejlett, hogy befele futva láttam kéztörlőket. Elindultam kifele, közben láttam, hogy tőlem jobbra egy maláj biztonságiőr küzd az életéért a mosdónál. Az akkor épp betoppanó kínait a következő látvány fogadta. Egy európai pingvinezik letolt gatyával és előrenyúló karokkal, mint egy harmadosztályú zombi, miközben egy maláj biztonságiőr épp telehányja a legutolsó mosdót. A kínai rezzenéstelen arccal foglalta el a második rötyit. Úgy látszik errefelé megszokott, mindennapos dolgot műveltünk mi ketten. A pingvin és a gyomorbajos fóka.

Kínai kajálda és keleti filozófia vizuális tipusoknak

- Együnk valamit! - kiáltottam, majd körülnéztem.
Sehol senki. Vagy a kínaiak mozognak nagyon halkan, vagy én nem figyeltem már megint semmire sem. Tegyünk úgy, mintha az igazság valahol a kettő között lenne. Felderítő útra indultam. A dohányzóban két elmélyülten beszélgető malájt találtam. Hogy miért angolul folyt a társalgás azt nem értettem.
- Jövő héten mennem kell a Fülöp szigetekre. Rádaásul most épp választás van. - mondta épp az egyik.
- Az miért olyan ijesztő? - kérdeztem rá hirtelen.
- Olyankor megölik egymást. - mondta.
- Nofene. Macsettés demokrácia?
- Olyasmi. A politikai ellenfelektől így a legegyszerűbb megszabadulni.
- Jó időpont az utazásra. Én nem mennék olyan helyre, ami túlságosan ártalmas az egészségre.
- Miért? Honnan tudod, hogy akkor tovább fogsz élni? - keleti filozófia.
- Nem tudom. De az esélyeim nagyobbak. - nyugati filozófia.

Végül nagy nehezen sikerült összeszedni a jobbra-balra kóválygó vágott szemű nyájat és elgyalogoltunk a közeli kínai kajáldába. Mint mindig, szinte azonnal ott termett a pincér és rám nézve elkezdett csilingelni. Kérdőn néztem körül. Kérdőn néztek rám. A pincér mindenkire kérdőn nézett. Jól van. A kínai nyelv ezek szerint annyira bonyolult, hogy egymást sem értik. Megtörtem a csendet egy rendeljetek valamit srácok nyögéssel. Végre elkezdtek mindannyian csilingelni. A pincér szorgalmasan csörgött vissza. Errefelé az a szokás, hogy többfélét rendelnek, nagy tételben középre és mint otthon a családi ebédkor, mindenki szed magának, amihez kedve van.
- Mit szeretnél enni?
- Mindegy, csak ne hal legyen. - benne hagyják a szemet, vagy csak párolva van, az isten sem tudja mire képesek ezek a hallal. A halat eleve nem kedvelem túlságosan, de az elkészítési módjaikkal egyszerűen rettegésbe tudnak taszítani.
Újabb csilingelés.
- Béka? - kérdezte az egyik mosolyogva.
Anyád - gondoltam.
- Jöhet. - mondtam. Majd egy ilyen nyikhaj fog engem megijeszteni. Aztán persze rájöttem, hogy csak a sok napon gyaloglástól voltam ilyen elszánt. A kezem erőteljesen remegni kezdett a gondolatra, hogy esetleg kihoznak egy kosár brekegő izét és nekem kell összeválogatni melyikeket szeretném. Azt a kis méregzöldet kérem, az olyan érettnek látszik, meg azt a kis köpcöset. Az olyan kis fehérjedús. Vajon mi lesz, ha ezt is párolva adják? Zöld lesz és benne lesz a szeme. Közben még kérdezgettek tőlem, de nem figyeltem. Bármi más csak jobb lehet. Aztán elgondolkoztam. Vajon mit hoznak még? Hirtelen úgy éreztem hiba volt ebédelni jönni. Hisz annyi munkám van és a vasalót is biztos bedugva hagytam.
Végül az elképzelt horror nem jött össze. A menü tofu volt, kagyló, a békát pedig darabolva hozták barna szószban, így kevéssé emlékeztetett a békára. Az elejével kezdtem, az tűnt a legismerősebbnek. A tofut disznózsírban sütötték ki, így az ízvilága - semmi - kicsit jobb lett - erőteljes semmi. A kagyló viszont büdös volt, így hamar át kellett térnem a békára. Sokaktól hallottam, hogy a béka a csirkéhez hasonló ízű. Lehet, hogy igazuk van, az agyam azzal volt elfoglalva, hogy a számba lapátolt izé nem kuruttyolt nemrég a vízparton. Egyébként íze szerintem szintén semmi, az állaga volt ami kissé meglepett. Olyan kis zsenge, omlós húsa volt. Azt hiszem ezt nehéz írásban visszadani. Napon érlelt lócomb. Na megvan?
- Ebihalsüti nem lesz desszertnek?
- Nem azt nem esszük meg.
- Kár, pedig finom. - éreztem, hogy rá kell gyújtanom.
Két dolog jutott eszembe az ebéd végeztével. Legközelebb könnyebb lesz és hogy délután nem iszom vizet. Még a végén valami kikel.

Malájzia második felvonás. Rejtő beindul.

Visszatérek - mondta Swarci a terminátor ki tudja hanyadik részében. Ezzel a gondolattal tántorogtam ki a reptérről. Aztán kiérve rögtön elfelejtettem a szövegemet. Hú de kurva meleg van - mondtam. A taxisofőröm a saját tuningolt járgányával jött és a sepangi pályán érezte magát az egész úton. Legalábbis erre utalt a vezetési stílusa. Többször kapartam össze a fejemet a jobb oldali ajtó kilincse és az ülés közé szorulva. A repülőgépen kellemesen leszedáltam magam az útra, így még erőteljesen dolgoztak bennem a kemikáliák, amik arra voltak hivatottak, hogy nyugodt alvást biztosítsanak. Emiatt abszolút nem zavartattam magam, folyamatosan vigyorogtam és nagyon örültem, hogy indiai zene helyett Nirvana szól a lejátszóból. Vagy csak a kemikáliák?

Az első utam a tornyokhoz vezetett, irány kajálni. A torony aljában rögtön turistának nézett egy barátságos óraárus. Pontosan ugyanolyan órát próbált rámsózni, amilyet 130 ringliért vettem a kínai piacon.
- Mennyi? - kérdeztem.
- Hétszáz. - mondta.
Elnevettem magam. Kemikáliák.
- A kínai piacon ilyet vettem, sokkal olcsóbban.
- Nézze meg, karcmentes, önfelhúzós.
- Csak a számokat érti angolul, mi?
- Tessék?
Eszembe jutott a nagybátyám esete az ukrán lámpaárussal.
- Ezerhármat tudok adni, de annál feljebb nem mehetek.
- Mi?
- Najó ezerhét. De ez az utolsó ajánlatom.
Végre nem csak én izzadtam.
- Mennyit ad érte?
- Túristák.
- Tessék?
- Túristák. Azok megveszik.
- Igen, meg szokták.
- Mennyiért?
- Mennyit ad érte?
- Hát kétezer-hatszázhuszonnyolcnál többet semmiképp.
Megvakarta a fejét. Megsajnáltam szegényt.
- Hitelkártyát elfogad?
- Nem, csak készpénzt.
- Hát az sajnos nincs. - mondtam mosolyogva. Odébbállt.
Jó újra itt. A világ kerek, semmi nem változott.

A magyar, aki a hegyre ment fel, de inkább leugrott

Akkor most megnézzük az irányt, amit kiszabtunk magunknak. Ezzel a felkiáltással szálltam le Zurichben a repülőről. A mellettem álló Krisnatudatú egyén olyan szemekkel nézett rám, mintha épp azt mondtam volna, hogy eltérítem a gépet Kirgizisztánba. Nyugat európa - mutattam körül, kelet európa – mutattam magamra a vizuális rásegítés céljából, majd még hozzátettem, hogy a teheneik is szépek. Nem segített. Oldja meg a lelki kiemelkedését egyedül, engem vár a taxim. A szállás és a cég jó 40 kilométerre van Zurichtől, egy álmos kisvárosban, Zugban. Ázsiához szokott lelkemet hirtelen borította meg, mikor kiderült, hogy a taxit magamnak kell kifizetnem, helyben. Igaz visszaigényelhetem később, de így a magammal hozott pénzem fele hopp el is tűnt. Amilyen kis pénzmániások, ezen nem is csodálkozom. A nyamvadt fogkeféért a szállodában felszámolnak egy ezrest. A bankjaikat megértem, de hogy az egész országnak miért kell ebbe az irányba elmennie? A taxi egyébként jó volt, a sofőr horvát, aki az anyanyelvén kívül beszélte még a németet. Innentől a társalgásunk leginkább a röhögős mutogatós irányba mozdult el. Legalább nem unatkoztam, mert majd megőrültem, hogy miért kell a hatvanas táblákat betartani. A negyven kilométert végül egy óra alatt tettük meg. Visszafele már ki is néztem a vonatot. Többet taxiba itt nem ülök, még ha Iván Liváknak is hívják a sofőrömet. A második sokk a kaja volt. Nem vacsoráztam, valahogy nem volt kedvem. Az első étkezés a megérkezésemet követő napra esett. Valahol a tudatom hátuljában már az elejétől kezdve ott motoszkált, hogy nyugat európa legtöbb országában nem tudnak főzni. Ez mint kiderült nem igaz. Nyugat európa legtöbb országában mégcsak a fáradságot sem veszik, hogy valami ehetőt kreáljanak. A menü sima vízben főzött spenótból, ugyanígy készített zöldbabból állt, olyan krokettel, amiben a krumplit fűrészporral keverték. A hús sütve volt állott olajban, és mivel innentől kezdve bármilyen fűszer csak elrontotta volna, inkább nem is használtak. Mindezért a borzalomért csupán 2000 forintot számoltak fel. Cserébe felzabáltam a csiliszósz készletüket. Hogy a kényelemérzetemet még jobban elvegyék, minden tiszta. Sehol egy koszos nejlonszatyor, eldobott csikk is alig. Az autók megálnak, ha át akarsz menni az utcán. Olyan, mintha nem is ezen a földön lennék. Követelem vissza a káoszt, és a koszt. Szerncsére már csak egy nap. Ma kínunkban már kínait ettünk.

Akiért a harang szól

Lélekben otthon vagyok már egy hete. Igaz, hogy csak hétfőn indulok, a sok kavarás miatt a Hong Kongi túra körül nem tudtam repülőjegyet váltani időben. így marad a hétfő.

Na ezek miatt az apró cseprő dolgok miatt, amit léleknek nevezünk és érzelmileg átveszik a hatalmat nem született az utóbbi időben bejegyzés. Volt egy ötletem, hogy sorbaveszem a különböző ételeket, amit itt enni lehet. Kis barangolás a gasztronómiában, egy olyan ember szemével, aki rühelli a curryt és minden vágya, hogy rakott krumplit egyen kovászos uborkával. :)

Najó, nem akartam kemény lenni a helyi konyhával, mert ha a megfelelő helyekre látogatsz kifejezetten finom ételek kerülnek az asztalra. Ez főleg a nívósabb kínai étkezdékre igaz, ahol sült szalonnával van leöntve még a saláta is. Amolyan falusi avagy Józsi update.

Két embert idéznék. Nagyapám, aki azt szokta mondani, hogy száz szónak is egy a vége, és ET, aki azt mondta:

HAZA! és mutatta az irányt a világító ujjacskájával. 

Magyarok találkozója

Valamikor tavaly október 23-án volt egy magyar összejövetel, amiről most nem fogok írni. Nem voltam, de gondolom zászlót lengettek és a végén együtt elénekelték a Szózatot. Azonban a hét elején Zsófi küldött egy SMS-t, hogy magyar világutazók vannak az országban és mennék-e velük sörözni. Mindkét varázsszó elhangzott. Magyarok és sör. Zsófi pécsi, jelenleg a Shellnél dolgozik.

Taxival közelítettem meg az ojjektumot, majd a szokásos kacsázó járásomat vettem elő. Már ott ültek a srácok. Igazi világutazó formák. Nyúzott ruhák, borosta. Mármint a fiúkon. Túlestünk a bemutatkozáson, majd egyből sörbe és beszédbe elegyedtünk.
A világutazás arról szól, hogy az ember lemond szinte mindenről és közben szinte minden mást megkap. Lemond a kényelemről, de cserébe kap egy új világnézetet. Lemond az alapvető lustaságról, de cserébe egy olyan változatos világot ismer meg, amit csak akkor értesz, ha közéjük tartozol. Nem mondom én is elmentem jó messzire, de a biztonságot soha nem hagytam el teljesen. Ha nagy bajba kerülök, még mindig rendelhetek kaját a szobaszervíztől és ha büdösnek érzem a ruháimat csak fel kell mennem pár emeletet, hogy mosógép közelébe kerüljek.

Az első sörök viszonylag könnyen csúsztak. A megszokott egyenlítő-környéki magatartásformát követve, szinte korsóstól nyeltem le. Este kilencig ráadásul Happy Hour van és olcsóbb a sör. Fogyassz ameddig bírsz. Mint minden ez is viszonylagos, a lényeg hogy korsónként csak 540 forintot kérnek a normális 900 helyett. Szerencsére van lehetőség kancsóval rendelni, ami annyit tesz, hogy kikúrnak az asztalra egy fordított műanyag kalapot, tele jeges vízzel. Majd ebbe beleállítanak egy kancsónyi sört és körülbelül öt percenként körbejárnak, üdvözült mosollyal töltögetve a közben esetleg megüresedő poharakba. A gongszó elhangzása után viszont jóval aktívabbak lesznek. Ilyenkor két perc a normál kerékcsere, az utántöltés pedig ez alatt van. Minél hamarabb szabadulnak meg a tömegtől, annál hamarabb mehetnek haza.

A srácok négyen vannak. Moncs, Safi, Macska és Labanc. Jártak Indiában, Thaiföldön, Kambodzsában, Vietnámban, Laoszban, Myanmaron és Malájziában. Számomra csak az az uccsó érdekes, de persze jól megbeszéltük, hogy Vietnámban mennyivel olcsóbb volt a sör.
- 100 forint alatt egy korsó, el tudod azt képzelni? A belvárosban is maximum 200...

Az este nagy része történetmesélessel telt, plusz próbáltunk megtalálni a közös emlékeket. Mikor voltatok a Szigeten? Oké, én az EFOTT-ot jobban kedvelem. Sajnos már kiöregedtem belőle. De emlékszem mikor leszáltam a Hajdúszoboszlói állomáson és megkérdeztem két arra járó túristát, hogy ez már Mezőkövesd-e.

A pincérek villámgyors töltögetésének hála, beálltunk, mint kisvonat az állomásra. Sajnos az este végere nem igazán emlékszem, de Macsot "vihánc jókedvemben" sikerült annyira meglöknöm, hogy fejjel előre beleállt egy indiai asszonyba. Kioperálták, nem volt nagy műtét.

A teleportálás viszont szerencsére nem jött össze. Teleportálni annyit jelent, hogy amikor már úgy érzed nem bírsz hazamenni, iszol még valamit és reggel otthon ébredsz. Vannak emlékeim arról, hogy a kopasz kínai taxis fejét ütögetem, hogy "jó csávó vagy".
Másnap reggel két órával azelőttre megadott időpont után keltem. Az itteni mentalitást figyelembe véve, ez nem okozott pánikot. Majd beérünk. Aztán majd jól hazamegyek kora délután.

Szerencsére ez itt csak részletkérdés. Hajrá skacok, olvaslak titeket!!!

A Dzsítí meg ők

Kabumm

Sammel taxiztam hazafelé egy csendes szerdai estén, amikor szólt, hogy meg kellene állnunk, mert fogyóban a gáz. A taxik errefelé kétüzeműek, mert a gáz nagyon olcsó. Hátránya, hogy nagyjából 120 kilométerenként meg kell állni tankolni, vagy pedig nincs csomagtartód. Nem volt nagy sor, öt perc alatt sorra kerültünk. Sam kipattant és azon melegében elkezdte a járó motorba nyomatni a gázt. Kicsit megrémültem, de reménykedtem, hogy tudja  mit csinál. Hazafelé menet azért rákérdeztem.
- Teljesen megszokott, hogy járó motorba töltöd a gázt?
- Nem akartam, leállítani a légkondit, hogy ne legyen kényelmetlen.
- Hát, ha lassan 35 fokra megy a hőmérséklet az kevésbé zavar, mintha hirtelen 350 fokkal nő és leperzseli a húst a csontjaimról.
- Nem kell izgulni, errefelé sokan tankolnak járó motorba. Otthon belökik az autót, mert elindítani már nem lehet - annyira rossz - és nem állítják le a kúton.
- Érdekes megközelítés. Hányan robbantak fel eddig?
- A benzinkúton, vagy utána? - vigyorgott rám.
- Asszem mégsem akarom tudni.

Vietnám, harmadik nap

Ne kezdjük az elejével, mert szinte semmi nem történt. Este azonban elvittek a helyi IT igazgató búcsúestjére. Elmegy a csóka, azt mondta 15 év elég volt neki. Ott volt szerintem a teljes IT személyzet, ami összesen ha 10 főt kitett. Kedvenc szórakozás errefelé a karaoke, kombinálva az ivással. A kombináció úgy nézett ki, hogy ők karaokéztak, én meg ittam. természetesen a kajánál bepróbálkoztak. Egy darab sült disznófejet raktak elém. A disznófejjel semmi gondom, megeszem simán, de ezen ott virítottak a szőrök. A szeme szerencsére hiányzott, de a hosszú szempillái nem túl gusztusosan meredeztek. Forgattam egy darabig a kezemben, hogy akkor mit is csináljak vele, végül rátaláltam, hogy benne maradt az agya. Beledugtam az ujjam, és azzal kezdtem a számba lapátolni a velőt. Megnyugodtak, hogy tudok helyiül enni. A további próbálkozásokat megúsztam, pedig volt valami ami rém büdös volt. Nem tudom melyik tálban lehetett, az átható szag mindenhonnan áradt. Végül a nagy mennyiségű alkoholnak köszönhetően sikeresen rávettek az éneklésre. A választott dal a Wind of change lett a Scorpionstól. Ott álltam Vietnámban, a kommunizmus egyig utolsó fellegvárában és teli torokból üvöltöttem, hogy egy augusztusi napon katonák mennek át. Tapsot azért kaptam.

Vietnám, második nap

Az eleje nyugis volt. Prezentáltam és az elfogyasztott sörmennyiségnek köszönhetően nem lehetett kibillenteni a nyugalmamból. Pedig próbálkoztak. Estefelé újra megnéztem a sörbárt. Kíváncsi voltam, hogy az ausztrál csóka a második napon is olyan jól teljesít-e golfban. Több új barátot is szereztem. Ketten építészek, az egyik skót a másik jamaikai. Megkérdeztem van-e füve, de kiderült sosem szívott. A skótnál sem teljesítettem jobban bemutatkozásnál. Megkérdeztem angol-e, majd bocsánatot kértem. A következő új barátokat egy bár és biliárd feilratú kocsma előtt szerztem. Hárman voltak, mind lányok. Megpróbáltak berángatni a bárba. Tiltakoztam. Kinyílt az ajtó és bentről legalább ötven csaj integetett felém.
Szia jóképű, gyere be. Gondolkodóba estem. Se kotonom, se pénzem. Ázsiában a gumi nélküli szex már eleve extrémsportnak számít, de ha pénz sincs nálad és úgy próbálsz meg lelépni utána az olyan, mintha bázisugráshoz nem vinnél ejtőernyőt. Úgyhogy a legősibb anyai ösztöneikre hatottam és megmondtam, hogy nincs pénzem. A lendület amivel az ajtók bezáródtak majdnem levitte a hajam.

Vietnám, első nap

Az 50-es évektől kezdve, egészen a 70-es évek végéig, az ország folyamatosan csatázott valakivel. A trófeagyűjteményük: Franciák, 1954 Dien Bien Phu.
Amerkiaiak, 1973 Saigon.
Kambodzsa, 1977 Valahol a dzsungel mélyén.
Kína, 1979 Északi határövezet.
A kambodzsai rész volt az egyetlen, amikor Vietnám támadólag lépett fel és elfoglalt egy országot. Ennek ellenére náluk ezt a szokott szocialista módszerrel tanítják. Kambodzsa támadott, az ország védekezett, majd elfoglalta az ellenfél fővárosát.

Az első érzések vegyesek voltak. Nem tudtam hova megyek, milyen az ország. Újra bele fogok szagolni a szocializmus légkörébe, a vízumnak köszönhetően újra virít a vörös csillag az útlevelemben. A gépem szerda délután landolt Ho Chi Minh városában. Valaha Saigonnak hívták, aztán a nagyszerű Ho apó tiszteletére megváltoztatták. Gyerekkoromban azt hittem azért hívják Ho apónak, mert mindig télen harcol. A reptér a mi Ferihegy 1-esünkre hajaz fejlettségben. A gépen az aktuális barát adagom egy maláj-kínai építész volt, aki elmesélte, hogy most építik az új repteret. Leszálláskor mondtam is neki, hogy ideje, mert ez a beton kurvára ráz. A jelenlegi reptérnek nincs elég fogadó kapuja, úgyhogy a betonra szálltunk le a gépből. Innen három különböző busz vitt minket a reptér épületéhez. Amikor azt mondom három különböző, azt úgy értem, hogy korban, gyártmányban, kinézetben és színben is eltértek. Az egyiket valószínűleg még az amcsik hagyták itt, mert koppottan ugyan, de látszott a Coca Cola reklám. Az első szippantás a szocializmus levegőjéből a vám volt. Hatalmas sorok, és ellenőrzés. A csomagom nem érdekelte őket, de az útlevelet percekig vizslatták és minden adatot felvittek az ámítógépeikbe. Hogy ez később mire kell nekik, azt nem tudom. Lehet, hogy százalékos kimutatást csinálnak az országba érkezők nemzetiségéről. Ráadásul az itt üldögélő emberkékről, még a negyven kilós kislányokról is simán el tudtam képzelni, hogy meg tud ölni a kisujjával. Elővettem a legszebb mosolyomat és átjutottam. Első rémületem az volt, hogy ellopták a magas házakat. Mindenütt maximum egy emelet. Nem mintha ez olyan nagy dolog lenne, de valamiért módfelett zavart. A második a közlekedés. Elképzeltem először ideérkező embereket, ahogy mereven markolják a majrévasat. A hotel küldött egy mercit értem. Beszállás előtt jó alaposan megnéztem, de láthatóan nem ment neki semminek mostanában. Innentől nyugodt voltam. Nyugat európához képest a magyar közlekedés borzalmas. Magyarországhoz képest Malájzia szörnyű. Vietnámot egyszerűen nem lehet visszaadni írásban, ezt látni kell. Először is mindenütt mopedek. Háromszáz mopedre jut egy autó. Bukósisak sehol, összevissza kerülgetik egymást, néha taknyolnak. Folyamatosan szólnak a dudák. A dudával jelzik egymásnak, hogy "hé jövök" és hogy "hé húzóggy mán odébb". Kétsávos utak a legritkább esetben vannak. A szálloda felé az út így nézett ki: Egyenes, kanyar, egyenes, kóválygás mellékutakon. Ismétlés háromszor. Letörölhetetlen vigyor ült az arcomon, ahogy a kocsiból nézelődtem. Hirtelen feltűnt egy ház, ami előtt egy T-34-es állt. Kérdem a sofőrt, mi ez. Múzeum. Újabb épület, két T-55-ös. Múzeum. Konklúzió: ha tank van előtte, akkor múzeum. A következő jelenet amit nem értettem, egy egyszerű híd volt. Felénk nevet nem adnának neki, max számot. Betonhíd alacsony zöld színű korláttal. Mindkét oldalán állt egy rendőr kalasnyikovval. Pratchett jutott eszembe. A bűnmegelőzés legújabb módszere. Vigyázni kell a hídra, mert egy nap biztos jön majd valaki aki el akarja lopni. Akkor ez a két rendőr ott lesz és elkapják. A szállodába épp hogy csak beugrottam, már mentem is az utcára. A helyiek mindig megérzik, ha turista vagy. Malajziában nem próbálnak meg eladni már semmit, a taxiba beszállva, azonnal kapcsolják az órát. Itt percenként próbáltak valamit rámsózni. Képeslapot, rágót, cigit. Hiába mondogatod, hogy nem kell, csak erősködnek. A végén mikor már nagyon elegem volt, elkezdtem pénzt osztogatni, csakhogy hagyjanak békén. 2000 dong neked, 2000 neked. Kb 300 Forintnyi dongot osztogattam el, mire rátaláltam a sportbárra. A sportbár az egy olyan hely, ahol sportot nézhetsz a tévében és közben sört ihatsz. Golf és tenisz nézés közben lehet elhajolni. Pár órát itt töltöttem, golfot néztem, elhajoltam, aztán irány az ágy.

 

Közlekedés:

 

Utcai élet:

Nehéz napok

Kezdek tökéletesen beilleszkedni a környezetbe. A szemem nem lett ferde, és nem beszélek fejhangon, de elkezdtem ugyanazokat a viselkedésmintákat követni, mint otthon. Ebédelni indultam, természetesen félúton vettem észre, hogy lehet, hogy nincs elég pénz nálam. Gondoltam semmi gond, majd jól megnézem az étlapot, fejben rászámolom a 10% borravalót és úgy rendelek. Apróságok miatt nem fogok visszafordulni. Valami japán kaja, egy kávé és még maradt pénzem egy ásványvízre. A hibát ott követtem el, hogy az ásványvíz árát nem néztem meg. A fene gondolta, hogy azon akarnak a legtöbbet kaszálni. Egy szaros két decis vízzel töltött palackért elkértek 360 forintnyi ringlit. A boltban egy másfélfél literes 60 forint körül van. Megebédeltem, hátradőlve pöfékeltem és azon elmélkedtem, hogy rendben van ez a világ. A pincérkislány lerakta elém a számlát én meg félrenyeltem a füstöt. 3 ringli hibádzott. Vadul felforgattam a zsebeimet, hátha akad valahol egy összegyűrt bankó, vagy legalább némi apró. Találtam egy érmét a mosógéphez, egy összegyűrt papírzsepkendőt és az összes plasztikkártyát.
- Van koszos ruhád?
- Tessék?
- Nem érdekes.
A személyi mellett döntöttem, plusz odaadtam neki ami nálam volt, mondván hogy 10 perc és itt vagyok. Nagyon furcsán nézett rám. Mosolyogtam, hátha. Nem segített. Hazacsámborogtam, felmarkoltam egy ötvenest és vissza. Természetesen addigra egyetlen vevő sem volt a helyen, így mindenki engem nézett, ahogy újra megérkezem. Nem először történik velem ilyen bődületes faszság, úgyhogy már tudom a helyén kezelni a dolgokat. Nem nézem a padlót, nem rebegek halkan köszönetet. Úgy kúrtam le az ötvenest a pultra, mintha legalábbis én lennék az élet császára. A kislány a kezében tartotta az előzőleg odaadott pénzt és láttam az arcán, hogy nagyon számol. Kivettem a kezéből. Egyszerűbb lett az egyenlet, mert rögtön a kassza felé nyúlt. Hagytam némi borravalót és kivonultam. Hülye helyzetek kezelése ide vagy oda, azért megizzadtam.

De természetesen az egyik ilyen helyzet indikálja a másikat. Az agyam ilyenkor egy alternatív valóságban jár, a realitásokhoz köze nincs. Irány a bolt. Egy gyors bevásárlás még senkinek sem ártott meg. Már meg sem lepődtem, mikor hiányzott 6 ringli. Szerencsére itt nem helyben fogyasztottam, így nem kellett megint hazaugrani. Az ilyen helyzeteket sokkal könnyebb lekezelni.
- Most jöttem rá, hogy nem dohányzom. Úgy mennyi?
2006.12.31. Még nincs vége a napnak. Kíváncsian várom a nap további részét.

Lecsatlakozva

Egy B kateóriás akciófilm is kezdődhetne így, amilyen hülye címet találtam neki. Bár ahhoz kicsit kevés benne a "vér" és a "bosszú" szó. Mindenesetre tegnap hirtelen kiestünk a világ vérkeringéséből. Ázsia mintha vonzaná a természeti katasztrófákat. Bár az is lehet, hogy a méretéhez képest teljesen szokványos a katasztrófák mennyisége. Fülöp szigetek - árvíz, a hajam jól tart. Tajvan - földrengés, a hajam még mindig tart. Kuala Lumpur - füstköd. A tüdőmet kiköptem, de legalább a hajam jól áll. Az internet kapcsolat viszont nagyon nem áll jól. A tajvani földrengés elvágta mind a hat vezetéket, ami Ázsiát összekötötte Amerikával. Van egy darab drót Japánon keresztül és egy Ausztráliából. Ezek működnek, de most a teljes ázsiai hálózat ezeken keresztül kommunikál Usával és Európával. Az információs szupersztrádán dugó van és csak lépésben lehet haladni. A hőskorban érzem magam, egy fél megás fájl letöltése egy európai szerverről tegnap fél órát vett igénybe. A helyi fórumokon többen hisztiztek, hogy nem tudnak pornót letölteni. Hát, aki nem spájzol be időben, nem gondol a szűkös esztendőkre, az ne is számítson másra. A kínai feketepiac dvd eladásai az elkövetkező napokban-hetekben erőteljes fejlődésnek fog indulni. Már szervezzük a kollektív túrát. Pornó ugyan nem kell, én előrelátó vagyok, de néhány jó filmet maláj felirattal azért megnéznék. :) Aztán hátha van már Cicakman is dvd-n. Abból veszek vagy tizet. Talán kapok árengedményt a nagy tételre való tekintettel. A BAT-os háló működik, bentről el tudom érni a dolgokat, de a céges szűrő minden olyasmit letilt ami csak részben is hasonlít az inbox szóra. Követelem, hogy a magyar informatikusok használjanak magyar neveket. Begyüvő. Két-három hétig tart míg kijavítják az összes kábelt. Egyesével fogják csinálni, menet közben érezhető lesz majd a folyamatos javulás, de eltart egy ideig, míg újra a régi sebességgel száguldozhatunk.

Majdnem Darwin díj

Fájdalmas, de tipikusan ázsiai történet következik. Délt elöntötte az ár pár napja. Öt halott, vagy több de egy ideje nem olvastam újságot. A történet egy tanárnőről szól, akit a kötelesség egy másik városba szólított. Az összes tanárt a környékről odahívták nagymegbeszélésre. A meggondolatlanság magasiskolája, hogy el is indult. A két város közötti rész erősen árvízveszélyes terület volt. Az hogy mégis nekivágott három dologból fakadhat, az eddigi tapasztalataim alapján:

1 Nem tudott az egész árvízről. Könnyen elképzelhető errefelé az embereknek gyakran fogalmuk sincs mi folyik körülöttük.
2 Tudott az árvízről, de nem fogta fel a dolgot. Megint csak elképzelhető, a világ logikus szemlélete gyakran hiányzik.
3 Tudott az árvízről de nem érdekelte. Lásd a második pontot.

Egy nagyobb átfolyásnál meg kellett állnia a kocsival, esélytelen volt továbbmenni. Az ár pillanatok alatt beborította az egész utat és magával sodorta a tanárnőt. Ami miatt duplán ázsiai a történet, az az hogy a megbeszélést elhalasztották, csak a tanárnőnek elfelejtettek szólni.

Kiskarácsony

Errefelé nem divat. Van valamiféle karácsonyszerű, nem tudom ennél jobban megfogalmazni. A hangulat természetesen teljesen hiányzik, hiába köszön mindenki merikriszmasszal. Mint minden egyéb ünnepet ezt is teljes mellszélességgel és mindenféle elképzelés nélkül csinálják. Elmaradhatatlan tarozékok a villogó lámpácskák tömkelege, a mikulássipka és a műhó.
A villogó lámpácskákat mindenhová felakasztják, és ezt vegyétek szó szerint. A szállodában a vizipálmától kezdve a fikuszig minden villog, azon csodálkoztam, hogy nem fogdosták össze és díszítették fel a bogarakat. Minden étteremben mikulássapkás ferdeszemű csávók rohangálnak fel alá, merrikriszmasz és miben segíthetek kiáltásokkal. Műhóember vattából, vattaiglu és műtrágya szimbolizálja a havas tájat.

Dél Korea, a szabadság hazája.

Mindig hallani arról, hogy Észak Koreában mennyire rossz. Ez így is van. Dél Koreáról valamiért az volt mindig a fixa ideám, hogy ott valami hasonló dolog van, mint nálunk. Aztán jónagy pofáraesés volt megtudni, hogy mégsem. Jung Soo, a koreai projekt manáger egyik reggel mesélt kicsit arról, hogy is mennek a dolgok arrafelé. Először is, ha befejezted az iskolát, akkor jöhet három év katonaság. Addig nem mehetsz dolgozni. Ez még érthető is egy olyan országban, ami állandó fenyegetettségben él a szomszédjától. Mint izrael, csak biztos kisebbek a tankjaik. De hogy jobban elférnek benne, az biztos.

A katonaság után jelentkezel valamelyik céghez. A betanulási időszak 1 év, amiből az első két hónap szinte ugyanolyan, mint a katonaság. Felzavarnak egy hegyre többedmagaddal és ott küzdhetsz az életbenmaradásért. Csapatépítés elborult módra, nálunk még mindig az errecsörögadió, meg a behunyt szemmel hanyattesés megy. Amit nem is bánok, mert idegennekkel berugni még mindig ezerszer jobb, mint idegennekkel hegyet mászni. Képzelj el egy adag magyar informatikust, amint hegyre megy fel. Sőt, képzelj el egy adag informatikust, amint elhagyja a betonozott részt. Nincs net, nincs gép. Laptop helyett ivóvizet kell vinni. Brrrrr...
Ha letelt ez a két hónap, elkezdheted a munkát. A rendes munkaidő héttől ötig tart. Hétre mindenkinek ott kell lenni, mert akkor céghiradót adnak és ha nem vagy ott, azt mindenki látja. Aztán kis csoportokra bomlás és kiadják a parancsokat. Elméletileg délután ötig tart a munkaidő, de este tízig nem nagyon mozdul senki. Tíz után elkezdenek hazaszállingózni, már azok, akik nem alszanak ott. A nagyrésze azért éjfél körül hazamegy, de ha esetleg rövid a határidő, simán megcsinálják, hogy két hónapig nem mennek haza. Szombat, vasárnap nincs, havonta van egy szünnap, plusz évente három, vagy öt szabadnap. Nem emlékszem pontosan, ennél a résznél sokkos állapotban voltam, mert beleképzeltem magam.
A cégek úgy néznek ki, mint a cyberpunk irodalomban. Minden egyhelyen. Van bolt, kajálda, zuhanyzó, alvószoba. A cég területét munkaidőben elhagyni csak külön HR engedéllyel lehet. Ezt az engedélyt olyasmikre nem adják meg, hogy bankba kell menned, vagy a kocsit kell elvinni a szerelőhöz. Arra ott van az asszony. Ha nincs asszony, akkor valami más női rokon. A nők nem dolgoznak, de minden mást ők intéznek a munkán kívül. Emellett a tempó mellett nem tudom mekkora az átlagéletkor és hogy mennyi idő kell, hogy teljesen lenyomjanak mindenkit gazdaságilag. Jól haladnak, az tény.

Jung Soo első, hazáján kívüli projektjében a balsors franciákkal hozta össze. Szegény végig sokkos állapotban volt a munkatempójuktól, attól hogy napközben elmászkálnak, hogy öt után sehol senki. A projekt végén pedig a teljes francia csapat egy hónap szabadságott vett ki. A koreai csóka meg állt ott és nézett bambán órákig. Nem értette a világot, ami körülveszi.

Ázsia játékok

Kína a keménylegény a körzetben, hiszen ott dúl még a kommunizmus és azok módfelett fontosnak érzik, hogy megmutassák a rothadó kapitalizmusban tenyésző elpuhult söpredéknek, mennyire kemények is ők. Világszinten nincs esélyük, hisz az olimpia tele van olyan játékokkal, ahol alacsonynak és vékonynak lenni kifejezetten hátrány. Ennek ellenére, ha jól emlékszem ott is egész jól teljesítenek.

Az Ázsia játékok viszont jóval szűkebb és tele van kínához hasonló alacsony vékony emberekkel. 137 aranyérmet bányásztak össze eddig, többet mint az utánuk következő 5 ország együttvéve. Második Dél Korea 47 arannyal, aztán Japán 46-tal, majd Kazahsztán következik 19-cel. Malajzia a tizenkettedik - közvetlenül Üzbegisztán után- 5 arannyal, 15 ezüsttel és 10 bronzzal.

Aranyérmesek lettek férfi páros tollaslabdában, férfi hármas bowlingban. A lányok jobban teljesítettek két arany bowlingból, egy 5-fős csapattal, egy egyéniben, ami Cheah Mei Lan Esther sikere. Tan Rufina Hong Mui pedig Optimist osztályú vitorlással lett ázsiaelső. Láttam azt a hajót, szerintem azért hívják Optimist osztálynak, mert nagyon optimistának kell lenned, ha azzal a gondolattal szálsz bele, hogy az a hajó nem fog elsűlyedni. Olyan, mint egy szappantrtó kifeszített lepedővel.

Még egy aranyat várnak, női harcművészeti formagyakorlatból, ami egy pusztakezes és egy tadzsi kardos gyakorlatból áll. A pusztakezesen már túl vannak, Fong Ying Chai az első helyen áll. A karddal pedig állítólag még jobb.

 

Újság

Ebben a környezetben természetes, hogy figyelik a muszlim világ eseményeit. A hiradóban sokat beszélnek Irakról, Iránról és sokkal többet tudok az Arab Emírségről, mint amennyit valaha is akartam. Egy újságcikk azonban még engem is meglepett. Nagyi a legöregebb terrorista. Egy teljes oldal volt a nagyinak szentelve, ennek a negyedét az öregasszony képe foglalta el, ahogy AK-val pózol, keresztbe a vállain hevederek, 7.62-es lövedékekkel. A nagyinak 5 gyermeke és 24 unokája volt, mikor felrobbantotta magát Gázában, egy ellenörző pont mellett. Haláleset nem történt, csak pár kisebb sérülés. A nagyi gyanús lett az egyik katonának, akik azonnal lőni kezdtek rá. Az öreglány nem cécózott, látta, hogy esélytelen közelebb jutni, azonnal megnyomta a gombot. Kissé megdöbbentő volt rájönni, hogy a világ egyes részein attól kell félni, hogy a nagyi tortája nem szalmonellával van tele, hanem TNT-vel.

Kínai piac

30 fok, idegesítő zaj, tömeg.
Ha ennyi nem lett volna elég, folyamatosan órát akartak rám sózni. Az első 150 méter nagyon kemény volt, onnantól viszont már kezdtek békénhagyni. Vagy bevett szokás volt, hogy csak az elején idegesítik halálba az embereket, vagy már nagyon csúnyán néztem. Azt, hogy nem vagyok turista vazze, azt hiába üvöltöztem, még csak furcsán sem néztek.
Itt áll egy fehér ember, a kínai piac közepén, óbégatja, hogy nem turista. Ki hiszi ezt el neki?

Később még párszor rámugrottak, itt egy félmillás óra volt ezeröccázér, amott a legújabb dzsémszbond dévédén. Plusz volt egy srác, aki fontoskodón közelhajolt, laposan körülnézett és halkan közölte, hogy van amerikai pornója. Mondtam neki, hogy az magyar.
A kedvencem egy kínai film volt, lehet hogy visszamegyek megveszem. A nagyszerű rendező, Cseng Ho harmadik alkotása. Kung-fu a terroristák ellen. Biztos van benne verekedés repülőgépen.

Szuperhős kiegészítés

A félelmetes csicsakmennel pózoltunk egyet a mozi előterében. December 17-étől látható is lesz teljes életnagyságban. Állítólag vígjátéknak készül, ők sem gondolják komolyan, de ebben az esetben még jobban félek. Maláj humor. Brrr... Viszont hiszem, ha látom.

 

Flanc bele

Maláj esküvőre voltunk hivatalosak. Kedvünk nem volt, csak meghívónk. Vasárnap volt, ilyenkor az ember már csak elterülne tévét nézni. A kínai naptár szerint azonban ez a nap tökéletes az esküvésre, így szegényeknek nem maradt más választásuk. Az ünnepség egy reneszánsz hotel reneszánsz szárnyának reneszánsz báltermében volt. Alkohol nem volt. Ez a kombinációs megoldás a lehető legrosszabb. A kínaiak szerint esküdj ezen a napon, a malájok szerint ne igyál.

Eleinte kint kellett várakoznunk az előtérben, ahol pincérek frissítőt szolgáltak fel, mi pedig megnyugodhattunk, hogy nem mi vagyunk a legalulöltözöttebbek a csapatban. A hotelt látva eleinte voltak kétségeink. A nyamvadt csillárjaik akkorák voltak, hogy egy IFA nem bírta volna elvontatni. Aztán megjelent pár kínai sportcipőben és kockásingben.

Az első megállíthatatlan röhögőroham akkor jött rám, mikor kinyitották az ajtót a bálteremhez. Kb 30 asztal és egy színpad. A színpad felett kivetítőn képek a menyasszonyról és a vőlegényről. Hatalmas rózsaszín lufik mindenfelé. A színpadon volt még egy plusz szivecske ami szintén rózsaszín volt, de a változatosság kedvéért több színben villogtak rajta ledek. Volt egy öt emelet magas torta, műanyagból. Na jó az egyik része igazi volt, mert ott vágta meg a menyasszony-vőlegény, beállítva, vakuk villogó tekintetétől követve. Ezen a földrészen nem hallottak a visszafogott eleganciáról. Ráadásul kiderült, hogy ez egy teljesen normális, átlagos esküvő volt. Semmi túlzóan hivalkodó. Pedig volt egy jégből faragott hattyúpár is.

A menyasszony és a vőlegény füstfelhőbe burkolózva lépett a terembe. Az emberek tapsoltak. Volt egy gyors beszéd, nem figyeltem, aztán elkezdték felszolgálni a kaját. Itt röhögtem magam másodszor pikkelyesre. Egy negyvenes években divatos férfihang énekelt valami borzalmas slágert Tony Orlando hangján, a pincérek pedig kettes sorokban vonultak be hatalmas ezüst színű tálcákkal a válluk felett. Innentől a szokásos esküvői magatartásformát követtem. Pár dolgot kilötyböltem, dolgokat borogattam más dolgokkal, plusz Évinek be kellett másznia azt asztal alá a táskájáért, mert vihánc jókedvemben berúgtam közpre. Legalább a táska be lett rúgva, ha már én nem.

A vacsora hat fogásos volt. A kaja jó volt, csak embertelenül zsíros. Először hoztak valami megállapíthatatlan állagú előételt, ami finom volt, sokféle és az egyik rész Évi szerint a pacalra emlékeztetett. Polip-pacal. A következő leves volt, ez újfent jól sikerült, főleg a Kurucz familynek ízlett, de ők nem jártak túl sokat otthon kínai kajáldába. A szokásos erős-savanyú leves volt. Aztán megfordult még az asztalon némi csirke kisebb sikerrel, egy adag vajban futtatott polip és valami levélbe csomagolt barna rizs. A rizs állítólag ízében a májas hurkára emlékeztetett, de bennem épp összefogott a polip a csirkével, hogy lenyomják az előételt. A desszert vörösbabos bizbaz lett volna, de inkább már ki sem kértük. Régi tapasztalataimat felhasználva otthon betoltam egy sört. Segített.

Szuperhős

A sok szuperhősös képregényből készült film sikerén felbuzdulva Malajzia megalkotta saját szuperhősét. Mivel a legkeményebb állatok (denevér, pók, farkas) már foglaltak voltak az elefántember pedig valószínűleg india nemzeti szuperhőse lesz, Malajziának nem jutott más, mint a gekkó (cicak).

A film maláj, gondolom helyileg nagyon sikeres lesz. A pontos történet egyenlőre még nem tiszta, de gondolom az alapvetően béna főhőst megharpja egy mutáns gekkó, ami japánból szökött egy nukleáris kutatóintézetből. A béna főhösből egycsapásra szuperhős lesz, aki az éjszakát járja, hosszú nyelve van és falat mászik. Gekkóman főellenfele tapírember, akit egy mutáns tapír harapott meg ami kínából szökött és nem csak a főgonosz genetikáját változtatta meg, de az agya is elborult. A tapír módfelett gonosz állat, de mivel ez egy kínai kommunista tapír így teljesen őrült is. A filben lesz szerelem, a főhősnő valószínűleg egy laborban fog dolgozni, nagyon okos lesz és nagyon szép. Valószínűleg a bajuszkája is le lesz borotválva.

A film honlapja megtekinthető itt. Kattints.

A film trailere pedig itt van. Kattints. Nekem nem működött, remélem otthon fog.

Hollywood begyűrűzik

Ennyire ötletes és ilyen nagyméretű rablásról még nem hallottam, csak filmen láttam hasonlót. Pár hete volt már egy ásással egybekötött bankrablás, de az - bár jó ötlet volt - nem volt igazán látványos. Ha ásol egy hosszú likat és elemeled a pénzt az neked biztos jó, de globálisan nincs semmi haszna, mert sem érdekfeszítő könyvet, sem jó akciófilmet nem lehet készíteni belőle. Ezek a srácok azonban egy ötletes raktárrablást hajtottak végre. Éjjel kettőkor két kamionnal, két egyenruhába öltözött fazonnal a fedélzeten bementek a vámszabad területre. A kamionról leszállt 15-20 fehér ruhába és szűrőmaszkba öltözött ember, majd a raktár dolgozóival közölték hogy egészségügyi vizsgálat lesz. Mindenkivel - mint később kiderült - kloroformot itattak, majd kipakolták a raktárt. A bejáratnál lévő két vámost összekötözték, összetörték a vonalas telefont és mindenkitől elszedték a mobilt. Hárommilliárd forintnyi számítógépalkatrésszel távoztak a helyszínről.

A nyomozás folyik, de hogy sehova nem halad, az abból is látszik, hogy az újságok címlapjain csak ötletelések vannak, ahol párhuzamot vonnak egy 16 évvel ezelőtti rablással.

Hálás téma lesz ez bármelyik filmrendezőnek, bemutathatja az előkészületeket, a rablást és az utójátékot is, mert a szajrétól valahogy meg kell szabadulni. Már látom is ahogy a maláj nikolaszkédzs megérkezik egy sötét shah alami sikátorba és pisztollyal az övében üzletelni kezd a rosszarcú thaiföldi erikroberccel. Mivel maláj film, ezért szexjelenet nem lesz, max énekelnek egy kicsit, ha a főrabló csaja indiai.

Meg nem érdemelt tisztelet

Az átlagember itt legalább két nyelvet beszél. Lehet, hogy ez a maláj és a kínai, de ezzekkel már jól ellehet boldogulni. A gimnáziumi érettségihez maláj és angol nyelvvizsgát kell tenni. Ettől függetlenül előfordulnak kivételek, főleg olyan munkakörökben, ahol a beszédkészség kevésbé fontos.

A biztonsági őr a bejáratnál üldögélt. Úgy nézett a világra, mint Rambó a közeledő orosz felkatonai alakulatra. Minden reggel ezzel az arckifejezéssel üldögélt, mikor becsattogtam a munkahelyre. Egyik reggel aztán különösen vidám hangulatban voltam, gondoltam itt az ideje, hogy egy odavetett Jóreggeltnél többet beszélgessünk.
- Hali, nem unalmas itt üldögélni egész nap?
A gyilkos nézés egy szempillantás alatt semmivé foszlott, helyét átadta a mélységes döbbenetnek. A szemei elkerekedtek, ami önmagában sem kis teljesítmény egy vágottszemű fazontól, félig felállt és csak reméltem, hogy nem kezd el remegni, mint egy kocsonya.
- Ööööö. Tessék?
- Nem unalmas itt üldögélni egész nap?
Vigyorogtam, mint a vadalma, ettől egy kicsit megnyugodott. A szókincse viszont nem nőtt.
- Öööööö.
- Semmi gond, megyek is.
- Ööööö. Oké...
Szegényt teljesen kibillentettem a lelki nyugalmából, valószínűleg azt hitte kérdőre vonom, miért ül, mikor állhatna is. Mondjuk fejen.

A fehér ember itt a mai napig egyenlő a nagyfőnökkel.

Pénzügyek II

Második rész, a végső leszámolás:

A sorozatokban az a jó, hogy ott folytatódnak, ahol abbahagyjuk és ha csak hetekkel később kapcsolódunk be, még akkor sem derül ki, hogy Mabel kitől terhes és hogy Sergio miért hallgatja el, hogy igazából mi történt vele és Milagrosszal a Santibanez birtokon.

A legutóbbi rész tartalmából: Ifjú ámde tehetségtelen hősünk, miután családját lemészárolta a gonosz tudós egy rothadó fogkefe és egy fagyott mongúz segítségével eszkábált autóbombával, elhatározta hogy bankszámlát nyit. Nem sikerült.

Az újabb próbálkozás, újra egy reggeli keléssel kezdődött. Ezúttal időben. Sam odarendelve, reménykedve hogy kölykök nélkül. Vagy legalább hányás nélkül. A bankban ezúttal egy még furább figura fogadott, aki szintén követelni kezdte a cég által írt papírt és egy számlát a hotelből. Nem erősködtem. Sütött a nap, jókedvem volt, nem egy maláj közhivatalnok fogja elrontani. Ráadásul van egy bank a céghez közelebb is, hátha ott több szerencsével járok. Egyébként a sütő napról csak annyit, hogy az csak az első 10 percben jó. Utána jön az izzadás, a ruhák tapadása és az "ott vagyunk már?".

A céghez közeli bankban sem volt teljes a siker, mert még ott is követelték a papírt a munkahelyről, de legalább már egy dolgot kihúzhattam. Röviden összefoglalva: Menés a céghez, HR-es keresése, HR-es nem találása, visszamenés később, ott találás, papír kérés, megígérés, elfelejtés, újra szólás, megint megígérés, megkapás.

Így aztán másnap visszacsattogtam a bankba, kezemben a ropogós papírral, hogy ott dolgozok, ahol tényleg. Sima negyven perces várakozás után kitöltöttek minden papírt. Nem is volt baj, mert a 10 perces séta a cégtől a bankig eléggé megviselt.

Végre kezemben volt a kártya. A kiadó hölgy közölte, hogy a jelenlegi pinkód 1234 és ahhoz hogy megváltoztassam be kell dugni egy bankjegykiadó automatába. Rögtön a bankon belül találtam is egyet, de az istennek sem akart működni. Szerencsére legalább a kártyát visszadta. Izgultam, hogy elnyeli, rajta a megfejthetetlen 1234-es kóddal és ellopják a 100 ringlit róla. Szűkösebb időkben jól jöhet az a pénz még. Vissza a hölgyhöz, hogy nem megy a dolog, nincs olyan gomb, hogy jelszóváltoztatás.
- Igen, mert az egy pénzberakó automata. A pénzkiadó ott van kint.
- Akkor miért nem piros?
- Miért lenne piros? - nagyon meglepettnek látszott.
- Mert pénzberakó.
Otthagytam, a mai napi logikai feladványt megkapta.
Pénzkiadó, régi jelszó, új jelszó.

Mire kiértem dézsából öntötték a monszunt. Az épületek elég közel voltak egymáshoz, gondoltam belső útvonalon is vissza lehet jutni. Kalandra fel. Az ázsiai építészet nagyszerűsége, hogy építkezni még Daidalosztól tanultak, így hamar a pincében találtam magam. Utána pedig simán négy morcos biztonsági őrbe futottam bele. Igencsak meglepődtek ők is, hogy egy európai fickó egyszercsak előmászik a pincéből. Kihasználva a keletkezett zavart a bejárat felé vetem az irányt, mert a fiatal recepcióslány sokkal szimpatikusabbnak tűnt, a barettsapkás biztonsági őröknél. Ráadásul a biztonságiőrfelvételin első helyen szerpel a keményen nézés és csak utolsón az angolul tudás. A lánytól megtudtam, hogy átjutni épületen belül nem lehet. Nem forszíroztam tervrajzokat, mert már elegem volt a pincében mászkálásból. Ekkor érkezett egy taxi a bejárat elé.

Hohó. Lehet, hogy hősünk megmenekül? Teljesíteni tudja a másodlagos küldetést is? Visszajut a céghez?

A taxis közölte, hogy nem tud elvinni, mert rendelésre jött. Megvártam a rendelőt és megkértem, hogy ugyan vigyenek már el 500 métert, mert ugye esik. Nem ellenkezett.

Hősünk tehát megmenekült, teljesítette a másodlagos küldetést is, visszajuttott a céghez.

Olvassák el a folytatást is, amiből kiderül, hogy mennyire kemény egy átlagosan kikpépzett maláj biztonsági őr.

Pénzügyek

Alaphelyzet:
Az első hónapban csekket kaptam, aztán a másodikban is, mert a munkavállalási engedély elintézése eltart itt egy ideig, ráadásul kb három hét után kezdtek hozzá. De legalább nem nekem kellett szaladgálni utána.
Végül eltelt hat hét és végre megvan a munkavállalási engedélyem, már csak egy bankszámlát kell nyitnom, hogy a ringitek özöne meginduljon. Bankszámlát addig nem lehet nyitni, amíg nincs munkavállalásid.

Első próbálkozás (Csekkfelvétel):

A második csekket hat hét elteltével kaptam, egyszerre a munkavállalásival. Rögtön papírpénzre akartam váltani, mert már eléggé fogyóban volt a széfben a ringli. Azért is akartam minél hamarabb elintézni, mert éreztem, hogy a bankszámla nem fog könnyen menni. Ez az érzés akkor erősödött fel igazán bennem, mikor a bankot zárva találtam és megindult a monszun. Ez volt az első trópusi eső, amit a saját bőrömön éreztem. Kb 3 másodperc után. Jó fél órát álldogáltam egy fedett taximegállóban, mire alábbhagyott. Nekem már ugyan mindegy volt a 3. másodperctől fogva, de nem tudtam a laptop mennyi esőt képes elviselni. Végül átcuppogtam a közeli buszmegállóba (taxi ilyenkor természetesen nem jár) és hazáig csöpögtem egy idősebb kínai nő és egy nagydarab indiai között. Gyanítom a tér amit körülöttem hagytak nem az európai ember tisztelete, hanem a nagy mennyiségű víznek köszönhető.

Második próbálkozás (Bankszámla):

Péntek reggel a bank előtt álltam, végre nyitottak. Első voltam a sorban, gondoltam hamar végzek. A biztonsági őr boldog mosollyal fogadott, igazán segítőkésznek látszott.
- Bankszámlát szeretnék nyitni.
Hallatott némi tyüngtyajtyingtyaj szerű hangot és mutatta az irányt. Odavezetett egy asztalhoz, ami a fal mellé volt állítva, nem ült ott senki és lottószelvény szerű papírokkal volt teleszórva.
- Bankszámlát szeretnék nyitni - mondtam jóval tagoltabban.
- Tyingtyi?
- Azt vazze. - Fene tudja mit mondott, de gondoltam körbevezet én meg majd kiválasztok egy szimpatikusabb figurát.
Visszatértünk az indulási oldalra, ahol már ott sorakozott az összes ember aki mögöttem állt nyitáskor.
- Köszönöm - mondtam, de közben enyhén rángatózott a bal szemem.
- Tyutyítyutyí - szólt, majd sarkon fordult.
Sorra kerültem.
Eljutottunk odáig, hogy odaadtam az útlevelem, benne a munkavállalásival.
- Ezt itt nem lehet megnyitni, ezt vigye abba a bankba, ahol a cége van.
- Ne szórakozzon velem, ezt itt is meg lehet nyitni. Nagyon csúnyán néztem.
Újabb ötlete támadt. Rém kreatív tudott lenni, ha arról volt szó, hogy elkerülhet valami munkát.
- Kell egy papír a cégétől.
- Nem kell. Bankszámlát akarok nyitni és ahhoz csak a munkavállalási kell.
Újból felcsillant a szeme.
- Ezt ma nem lehet megcsinálni, jöjjön vissza jövő héten.
- "Menj és told meg análisan a kecskéd otthon" - mondtam magyarul, széles mosollyal az arcomon.
- Semmi gond. - mondta.
Feladtam.

Harmadik próbálkozás (Bankszámla):

Reggel felkeltem, felhívtam Samet, hogy jöjjön értem fél tizenegyre, gondoltam addig csak el lehet intézni a dolgot. Mivel láttam, hogy még több mint egy órám van nyitásig, beállítottam az órát fél kilencre. Negyed tizenegykor pánikszerűen kapkodni kezdtem, hogy legalább Samnek ne kelljen várni rám. Az órát ugyan beállítottam, de kikapcsolva hagytam a csörgést.
A bankszámla nyitás megint elmaradt. Hogy végképp jól induljon a nap, Sam magával hozta az útra a két kisebbik unokáját, akik közül az egyik az út háromnegyedénél összehányta a kocsit.

 

Kíváncsian várom a következő alkalmat, amikor nem sikerül bankszámlát nyitnom.

Bábel tornya

Nyelvi nehézségek:

Egyik nap felhívtam Sam-et, aki itt a fő taxisofőr itt a BAT-nak és kértem, hogy jöjjön el értem délután. Mondta, hogy ő nem tud menni, de küld valakit. Délután ötkor kimentem a kapu elé, ahol megláttam egy rosszarcú kínai fószert, aki lelkesen integetett nekem. Finom, oldalazó mozgással megközelítettem.
- Sam? - kérdi.
- Yes - mondom.
- Lanson Place? - kérdi.
- Yes - mondom.
Láttam, hogy agyilag ez kifárasztotta, úgyhogy nem is eröltettem tovább a társalgást. Szerencsére volt nálam könyv.

Be kellett mennem a GSD központjába, majd onnan tovább oda, ahol dolgozunk. A bejárat előtt szerencsésen fogtam is egy taxit, akinek megpróbáltam elmagyarázni, hova is megyek.
- Puchong - mondom, ez a városrész.
- Oké.
- COE - így hívják a helyet.
- Nem értem.
- BAT?
- Nem értem.
- Központi piac?
- Nem értem.
- Pesaraya Besar? - Központi piac malájosul.
- Áhhá.

(Látod fiam, ő is beszélt nyelveket, oszt mire ment vele.)

A legszebb azonban, mikor csicseregnek a szobában kínaiul, majd ehhez kapcsolódik némi indiai kattogás. Közben hallom, ahogy Petya is dörmög valamit. Nem nagyon figyelek, van dolgom, de egy idő után gyanus lesz a dolog. Odafordulok.
- Hozzám beszélsz? - kérdem ártatlanul.
- Ki a franchoz beszélnék magyarul?

Akinek ennyi nem elég, hallgasson maláj Hardcore Rap-et: Link